EÖTVÖS KÁROLY MAGYAR - IZRAELI BARÁTI KÖR  
  TISZAESZLÁR KONFERENCIA 2003  
  Raj Tamás: A vér szerepe a Bibliában és a zsidó életben  
 

 

 
 

Raj Tamás úr rabbi és történész. Az Országos Rabbiképző Intézetben, illetőleg a JATE-en szerzett diplomát, majd hosszas rendőri zaklatás után felfüggesztették. 1985-től Budapesten dolgozik rabbiként, azt megelőzően, és azóta is kiadók, napilapok munkatársa, több egyetem vallásfilozófiai és judaisztikai professzora.
Művei a jiddis irodalmat, a zsidó vallást és a magyar-zsidó historizmust ölelik fel.

Előadása szervesen kapcsolódik a tiszaeszlári vérvádperhez. Neki köszönhetően megtudhatjuk, hogy az a vád, amellyel a zsidóságot, sőt a kezdeti kereszténységet is illették, minden alapot nélkülöz.

 

Hölgyeim, Uraim, kedves Barátaim!

Hadd kezdjem egy bibliai idézettel: „Testvéred vérének hangja kiált fel hozzám.”
Káin testvérgyilkosságát nyilván mindenki ismeri a Bibliából, és ez a mondat jól jelzi, hogy a vér szava, a vér kiáltása, az egyáltalán égbe kiáltó bűn, és a vérontás magyar kifejezései a Szentírásból származnak.

A vér a Bibliában – ugyancsak Mózes törvényének meghatározása szerint – nagyon fontos, kiemelkedő szereppel bír, hiszen „a vérben van a lélek”.

Nem mindegy azonban, hogy milyen lélekről beszél a Szentírás, ugyanis a bibliai héber nyelvben három szót találunk a lélekre. Azon, hogy a magyarban csupán egyetlen szó van, de többféle lélekről beszél az ókori ember, nem kell csodálkozni, hiszen Arisztotelész is háromféle lelket különböztet meg egymástól, amelyek egyébként mindmáig a köztudatban is élnek.

 Ez a három kifejezés az ún.

- növényi lélek, mi úgy mondjuk, hogy vegetatív lélek,

- az állati lélek, tehát az animális lélek, és a

- spirituális, vagyis szellemi lélek.

 A Bibliában is három kifejezés van, de ez nem pontosan felel meg az Arisztotelészi meghatározásnak. Ugyanis a b. felfogás szerint a növénynek nincsen lelke, csupán az állatnak és az embernek.
Az embernek azonban három különféle lelke van, és erre használja a Biblia a három szót.
l. nefes, amely kb. megfelel az animális léleknek, tehát az életerőt jelenti, amely az állatnak és az embernek egyaránt van, és amely hajtja, fenntartja, biztosítja létét.
2. szellemi lélek, tehát nagyjából ugyanaz, amiről Arisztotelész is beszél, ezt ruach -nak, szellemnek nevezi a Biblia, és amikor a Szentlélekről beszél a kereszténység, voltaképpen a Szent Szellemről van szó, amely Isten Szelleme, és egyúttal az emberé is.

 Az embernek 3 lelke van a zsidó felfogás szerint, az állatnak viszont csak egy, a nefes.

3. hallhatatlan lélek, a nesama, amely az ember halálával visszaszáll Istenhez.

Itt a Bibliában, amikor a vérről beszél a Szentírás, az első kifejezés található, a nefes.

Tehát az az animális lélek, amely minden élőnek a lényege, - és ezért amikor ezzel kapcsolatosan törvényeket olvasunk, akkor az az állatra is vonatkozik – például amikor a vért be kell fedni földdel, tehát el kell ásni, mint tetemet, akkor nemcsak az ember, hanem az állat véréről is beszél a Szentírás.

  A zsidó ember már a Biblia korától kezdve éppen azért, mivel a vérben található az ókori-bibliai felfogás szerint a lélek, nagyon vigyázott rá, és nagyon ódzkodott a vértől, olyannyira, hogy a Szentírásban négy nagyon fontos törvényt olvasunk a vérről. Ebből kettő csak zsidókra, kettő viszont minden emberre vonatkozott az ókori Izrael államában.
Először az utóbbiakról szeretnék szólni.

- Minden emberre vonatkozott a vérontás, tehát gyilkosság tilalma.
Azt hiszem, erről ennyi elég is.
- A második viszont kevésbé ismert, a vér élvezetének a tilalma. Eszerint semmilyen véres dolgot nem szabad megenni, mondjuk mai szóval véres hurkát, vagy más, ehhez hasonló ételeket. Ezt olyannyira tiltották, hogy egyáltalán nem csak zsidó embereknek tiltották meg, hanem a nem zsidóknak, pogányoknak is tilos volt az ókori Izraelben ezt fogyasztani, legalábbis nyílt helyen. (Pl. sült vért, amit manapság még egyes helyeken fogyasztanak.) Ez teljes mértékben tilos volt. 

Zsidó emberre vonatkozólag két további törvényt is találunk a Bibliában:

- Az egyik a házastársakra vonatkozik. Amikor az asszony menstruációs periódusban van, tilos a házastársi élet gyakorlása, hiszen vérhez nem szabad nyúlni. Az ortodox zsidók ilyenkor külön alszanak, tehát a férj nem is fekszik az asszony mellé, és nem is érintkezik feleségével. Persze kívülálló ezt nem tudhatja. De mindenesetre annyira félnek és annyira ódzkodnak, nem akarnak vérhez nyúlni, hogy még ezt az időszakot is teljes mértékben a házastár-si élet felfüggesztéseként élik meg.
- A másik a kóser háztartás egyik alapelve. Úgy kell levágni az állatot, hogy egyrészt kíméljék, tehát, hogy ne szenvedjen sokat, általában egyetlen vágással, másrészt, hogy a vére kifolyjon. A vért el kell földelni.
Nemcsak hogy nem szabad enni, semmire nem szabad használni, el kell földelni. Sőt, utána az állat húsát vízben áztatják, majd kisózzák, hogy egy cseppnyi vér se kerüljön az ételbe. Ha a vér belecsöppen, akkor azt egyáltalán nem szabad fogyasztani.
Ez a kóser háztartás egyik legfontosabb alapelve.

Vonatkozik a vér elföldelésének a tilalma még az ember véletlenül kiontott vérére is. Tehát ha az ember megsebzi magát, azt is el kell földelni.

  Mindezek azt bizonyítják, hogy a zsidó hagyomány nagyon-nagyon távol tartja magát nemhogy a vér fogyasztásától, hanem bármilyen véres dolog élvezetétől, használatától. A vért, mint a lélek szimbólumát igyekszik felfogni, és ezért a zsidó ember tiszteletben, s távol tartja magát a vértől.

  Ezek után szinte érthetetlen, hogy miért éppen ezzel a váddal, vérváddal illették a zsidóságot, még a közelmúltban is. Ha erre választ akarunk találni, akkor az ókori Rómába kell elmennünk. Két nagyon fontos tényről szeretnék szólni, hogy megértsük, és világossá váljék, hogyan is jött létre a vérvád.

 A zsidóság helyzete az ókori Rómában.
Néró idején, - tehát még az ún. zsidóháború előtt – a Római Birodalom lakosságának száma kb. 60 millió volt. Ezen belül a zsidóság lélekszáma 5-6 millió, tehát mintegy 10%
Érthető tehát, hogy az a Róma, amely a vallásának válságát élte meg már ebben a korban, igen erős vetélytársnak érezte a zsidóságot, amely lélekszámban is igen jelentős volt, és szétterjedt már az akkori világ, a Római Birodalom szinte egész területén.

  Másik nagyon fontos dolog, hogy szinte érthetetlennek tűnik,
miért jelentkezik a vérvád mindig a keresztény húsvét táján? Hiszen a keresztény húsvétnak megfelelő zsidó ünnep, a pészach, csupán egyike zsidó ünnepeknek, nem a legfontosabb zsidó ünnep.
Miért kerül éppen ezzel az ünneppel kapcsolatba ez a hamis vád?
Erre magyarázatot akkor találunk, ha tudjuk, hogy a vérvádat nem a zsidósággal szemben vetették fel először, hanem a kereszténységgel szemben vetette fel a Római Birodalom. Rómában keletkezett, éppen Néró császár korában. Ugyanis a korai kereszténység nemcsak a zsidóságon belül – amely, amint már említettem, 10 %-a volt a birodalomnak – terjedt, hanem a zsidóságon kívül is, az ún. pogány körökben is.
Néró felesége, Popeia pl. először keresztény lett, majd később zsidóvá vált (titokban). Tehát valamit ki kellett találni úgymond a kereszténységgel szemben, és mivel a kereszténységnek legjelentősebb ünnepe a húsvét - legalábbis a mítoszban, a keresztény megváltás-történetben (karácsonyt annak idején a kereszténység még nem tartott) - ezért a húsvéttal kapcsolatosan vetették fel a vérvád gondolatát az ókori Rómában.
A korai kereszténység ebben az időben még zsidó szokásokat tartott. A pészach ünnepében nemcsak a macesz, tehát a pászka - amelyből egyébként a keresztény ostya lett - készítése bírt fontos szereppel, hanem a bor is, amelyet mi széder este négy pohárral fogyasztunk a megváltás - mármint az Egyiptomból való szabadulás - emlékére.
A keresztény felfogás szerint mindezeket átértelmezve az ostya, ill. a pászka, és a vér a Megváltó testének és vérének szimbólumává lett.
Tehát érthető, hogy a római – mondjuk így – sajtópropaganda nagyon jól tudta hasznosítani ezeket a szempontokat, és találta ki a vérvádat a korai kereszténységgel szemben.
Mikor azonban a kereszténység hatalomra került, különös módon visszájára fordult a dolog, és a kereszténység immár maga vetette fel a vérvádat legnagyobb konkurenciája, a zsidóság ellen.

Amikor a tiszaeszlári vérvádra gondolunk, tudjuk, hogy akkor is, 1882-ben éppen húsvét táján - kb. egybeesve a keresztény időszakkal, a megváltás-történettel - vetették fel a vérvád gondolatát, és alakult ki ez a szörnyű helyzet, ami azután Nyíregyházán egy pozitív ítélettel fejeződött be.

XXIII. János pápa idősebb terstvérként aposztrofálta a zsidóságot. S amikor kezdetben idéztük a Bibliát: „Testvéred vérének hangja kiált fel hozzám” , akkor lehetett mondani, hogy az idősebb testvér vérének hangja. Annak a zsidóságnak a vére, amelyet évszázadokon keresztül támadtak, éppen egy olyan váddal, amely a valósághoz mérten teljes képtelenség mind a Biblia, mind a zsidó hagyomány szerint.

Befejezésül azonban szeretném remélni, - ahogy ezt a bevezetőben is hallottuk - hogy ez a konferencia elősegíti majd az országot, hogy a tiszaeszlári vérvád, és a vérvádak históriája valóban csak emlék legyen, és ne kelljen hadakozni ellene.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

 
 
vissza>>